Blog

Büfés voltam a Balatonon

Tegnap elkocsikáztunk arra a helyre, ahol tizenhét évesen büfésként dolgoztam a Balatonnál. Sok élményem fűződik a településhez, évekig ott nyaraltunk a családdal, hogy aztán a nagykorúság kapujában, az érettségi és felvételi előtti utolsó évben összegyűjtsek némi számolatlan készpénzt. Vagy ha úgy tetszik, megtapasztaljam, hogy a szüleim nem az ötezresfáról szüretelik kamaszlányaik szükségleteinek forrását, hanem igenis kőkemény munkával teremtik elő.

Bár általános iskolásként is voltunk már paradicsomot szedni, de tekintve, hogy az a 35 Ft, nem viccelek, tényleg annyi volt, amit kaptam érte, pont egy csodálatosan finom hamburgerre volt elegendő az iskolai büfében. 

A büfé, ahol lehúztam egy hónapot, már nincs meg. Néhány fáradt oszlop meg kikopott fűcsomó jelzi, hogy egykoron ott élet volt, színes napernyők, átutazó német fiatalok, kisfröccs, csapolt Dreher meg ropi. 

Kicsit szomorú lettem. Nem is tudom, mit gondoltam 20 év távlatából. Hogy pont az az útszéli söntés ússza meg a munkaerőhiányból és a kisvállalkozásokat szorongató terhekből következő agóniát? Nem tudom, mit hittem, tényleg. Azt biztosan nem, hogy még az épületet is lebontják. 

Hisz az én életemben igen fontos állomás volt. Minden nap 4-szer, 5-ször jött a kicsivel odébb Zimmer Frei-táblával ácsorgó kulipintyótulaj, aki már akkor sem bízott az ingatlanosokban, így a Csepel-bicaja mellett támaszkodva maga próbálta kiadni a nyaralóját. Minden egyes alkalommal kért egy hosszúlépést Szürkebarátból. Mikor meghallottuk az olajozatlan biciklilánc nyikorgását a távolból, már töltöttük is a hűtőhideg bort a poharába. És soha nem lepett meg minket. Egyszer sem kért semmi mást és semmi pluszt. Annyi változás volt a napjában, hogy reggel 9-kor még nyílegyenesen biciklizett, este 7-kor pedig már belevitt egy-két hullámot a hazafelé útba. 

Aztán mindennap jöttek a német aranyifjak, bömbölt a Mercedesből a Scooter. Az egyikük csapta a barátnőmnek a szelet, a másik meg próbálta volna nekem, de én nem voltam facér, különben sem akartam valakinek a nyári kalandja lenni. És ha én nem akarok kaland vagy más egyéb lenni, elő tudom venni a „10 méternél ne gyere közelebb, különben az aurám akkorát taszít rajtad, hogy Berlinig repülsz” - nézésemet. Így meglehetősen kínos volt, hogy próbálkoztak szegények, de a mindennapi „Hyper, hyper” (Scooter) bömbölése meg a „Nein, danke. Ja, genau. Ich möchte nicht…” szintű diskurzus felemésztette a szociális energiáimat. Pedig figyelnem kellett, nehogy egyszer a Szürkebarát helyett mondjuk Olaszrizlinget töltsek Zimmer Feri bácsi poharába, s teljesen kizökkentsem a monomániájából. 

Mindenesetre szép egy hónap volt. Beleláttam a mellettünk működő étterem életébe, az ott dolgozók közötti hierarchiába. Hogy hogyan következnek sorra a pincérek után a szakács, a segédséf (nem emlékszem a hivatalos titulusára), a kézilányok, a fehér- és feketemosogatók, no meg a takarítószemélyzet. Nagyon kedves, egyszerű emberek voltak, mindig reggelivel vártak és ebédre is bármit kérhettünk az étlapról. Persze a főnök tudta nélkül. 

A Főnök ugyanis egy arrogáns pesti bunkó volt, akiről az egy hónap alatt nem tudtam megfejteni, mi a francra veri magát olyan nagyon, mert nagyjából annyi esze volt, mint Körmi úrnak (bocs, Körmi), de gyanítottam, hogy olvasta a Főnökök nagykönyvében a vezetői alapelveknél a kreténség, arrogancia, sóherség címszavakat, csak az apróbetűst hagyta ki, amelyben valószínűleg az állt, hogy a fenti attitűdöt el kell felejteni, ha tiszteletet és elismerést akar. 

Mindegy, mi a barátnőmmel védve voltunk, mert minket a kretén mókus üzlettársa vett fel, aki apukám barátja volt, így aztán ugathatott nekünk a másik napestig. Ráadásul ha valaki velem elkezd ócskán viselkedni, még be is feszülök, s csak azért sem teszem meg, amit akar. 

Négy hét alatt persze nem kerestem meg Krőzus kincsét, de azért egy-két dologra jó volt az az összeg is, amivel a szüleimet tehermentesíthettem. Az utolsó évben csak a tanulásra kellett koncentrálnom, mert várt az egyetem. A büfé is megvárhatott volna. Tegnap ittam volna egy pohár Szürkebarátot. Tisztán.

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél