Blog

Tiszta lapot nem a világ osztogat - odabent kell nyitni!

Pont egy éve, 2018. április 8-án zajlottak az utolsó (optimista felfogás szerint inkább legutóbbi) országgyűlési választások itthon, ami ismét a Fidesz kétharmados győzelmét hozta, a mi életünkben pedig ezzel egyidőben lezárult egy közel húszéves korszak.

Április 9-én Gábor lemondott a parlamenti mandátumáról, a Jobbikban betöltött valamennyi tisztségéről és visszavonult a direkt politizálástól.

Egy éve élünk egy más minőségű életet, mint amilyenre fokozatosan rendezkedtünk be korábban, és most jó.

Néhány napja ebben a videóban említettem, hogy az új élet, a tiszta lap lehetőségéről értekezem majd induló honlapom beköszönő cikkében.

Az Idáig jutottunk című könyvem bemutatójának szegedi állomásán kaptuk a kérdést, mit gondolunk, tudunk-e (lehet-e, hagynak-e) tiszta lapot kezdeni Magyarországon.

Gábor erre úgy válaszolt, hogy nem. Vagyis nem teljesen. Én pedig rögtön rávágtam, hogy persze, hisz minden reggel egy új élet kezdete, minden nap újrakezdés, s ha szerencsések vagyunk, vagyis megdolgoztunk magunkért az előző nap, akkor nem kell újra és újra a nulláról indulnunk.

Tulajdonképpen mindkettőnknek igaza volt/van, de járjuk körül kicsit részletesebben a témát!

Gábor húsz évig a politikai mainstream része volt, miközben minden oldalról igyekeztek úgy tenni, mintha nem létezne és/vagy gyalázták, minősítették, inkompetensnek, gyűlölködőnek, antiszemitának, rasszistának, bugrisnak titulálták, s próbálták mindenáron nevetségessé tenni, meghazudtolni és negligálni. Minket egyetlen kurzus (és annak „értelmisége”) sem ismert el és fogadott be semmilyen szinten. Abból az aspektusból azonban soha nem gondoltak bele a rátarti fanyalgók, vajon mi szeretnénk-e az ő köreikhez tartozni. A válasz egyértelmű: NEM.

Azt a sikert, amit a Jobbik Gáborral az élen tizenkét év alatt a semmiből elért, a férjem és a többiek „lábon hordták össze”. Személyes találkozókkal, beszélgetésekkel, fórumokkal, utcai jelenléttel, a hétköznapi emberekkel való, szemtől szembeni interakciókkal. Nem tudom, hányszor érne a Holdig és vissza az a több tízezer kilométer, amit talpaltak.

De nem volt elég. Nem kellett. Nem az kellett, amit képviseltek. Hagyjuk most a csalásokat, konteókat, haragot, dühöt, elkeseredettséget, vádaskodást, ami egy éve elteltével még mindig zúdul Gáborra és olykor rám is. Mindent megtettünk, amit tehettünk, amire az erőnkből, intelligenciánkból, képességeinkből, lehetőségeinkből telt. Nem volt elég. Nem kellett.

Már nem a mi dolgunk, nekünk is egy életünk van (egyszerre). Elsirattuk, elengedtük, magunk mögött hagytuk a „hiábavalóság érzést”, a csalódást. Az elmúlt húsz év már úgy él bennem, mint kemény iskola, kiképzés, amelytől azzá váltam, aki ma vagyok. Már nem nézek hátra, mert hiszem, minden okkal történik.

Mi, magyarok mindig vagy a múltban, vagy a jövőben „élünk”. Nagy baj. Siratjuk vagy vágyjuk a dicső múltat, sót szórunk a sebeinkbe, kínozzuk magunkat olyasmivel, ami már megtörtént, amin nem lehet változtatni. Minek? A múlt elmúlt, tanulni kell belőle, de nem beleragadni. Sem az egykori jóba, sem a sérelmekbe.

Vagy a jövő – mindig azt várjuk, hogy később jó lesz. Ha ez és ez elhúz innen, ha ez és ez visszajön, ha ez és ez történik, akkor végre jó lesz. Nem lesz jó. Mert akinek most nem jó, magától, maga által itt és most, annak nem lesz jó sehol máshol, sehogy máshogy, senki más által. Szomorú, de kemény igazság.

Kollektíve másokat okolunk a saját rosszunkért. Kisdedként tartanak bennünket évszázadok óta. Mi pedig berendezkedtünk erre az önfelmentő, vádló, gyermeteg életre. Az egyetlen „megküzdési stratégiánk” a bűnbakkeresés, az önáltatás, elfojtás. Ez a mentalitás húzódott végig az egész huszadik századon és ez jár csúcsra napjainkban.  

Ám nagyon sokan érzik, hogy ez nem jó, nem kényelmes, nem így kellene lennie – de csak érzik. Mélyre nem ásnak, szembe nem néznek önmagukkal, ezért projektálnak: az emberek tekintélyes része azt gondolja, ő van annyira nagyszerű és tévedhetetlen, hogy megmondhatja másnak, hogyan éljen, mit gondoljon, mihez van joga és mihez nincs. Ráadásul minél kevesebb öntudattal, éntudattal, tartással és a legkevésbé kiforrott személyiséggel (értsd legkevesebb belső munkával) rendelkezik valaki, annál jobban tudja a tutit. Egy lebutított, irányított, homogén massza jelentéktelen kis csipetei képzelik ki a legnagyobb passzátszelet a hátsójukból. 

Ebből nagyon-nagyon elegem van. Már nem most, jó ideje. Nekem ne mondja meg senki, mihez van jogom és mihez nincs, hogy kellene viselkednem és hogyan nem, mi illik és mi nem. Nyugodtan pocskondiázhat bárki, leostobázhat, röhöghetnek rajtam, nem érdekel. Már nem. Nem rólam szól, nem az én élethazugságom, hanem az övék.

Az elmúlt egy évben ugyanis elindultam egy önismereti úton, amelyre korábban nem volt sem időm, sem lehetőségem, de főleg bátorságom nem: rohadt nehéz meló ám az embernek lemenni a legmélyebb bugyraiba és levenni a fedőt a lélekkuktáról: jön fel és ki minden, amit már nem lehet visszanyelni - fel kell dolgozni. A feldolgozás pedig nem más, mint a tiszta lap. Az aznapi, a mindennapi tiszta lapom. Az érés, fejlődés, az egyre erősebb belső szabadság keresése és megélése. Erre a tiszta lapra pedig nem kerülhet fel mérgező ember, mérgező szituáció, semmi olyasmi, ami kényelmetlen nekem. Nem fér bele. Egy sem. Mert amíg hagyom, hogy a „hülyék mondják meg, mi legyen”, sokszor CAPS LOCKKAL, ordítva, addig nem hallom a saját belső hangomat, addig függök másoktól.   

De hála Istennek, már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem kell lemennem kutyába sem szavazatokért, sem követőkért. Nem kell olyanoknak udvarolnom vagy a véleményükre tekintettel lennem, akikkel semmi közös nincs bennünk, soha nem is volt és nem is akarom, hogy legyen. Nem érdekel a mennyiség, minőséget keresek. A minőségi ember pedig mindig kevesebb, mint a korlátolt tömeg. Az írásaim, a működésem, online jelenlétem tétje így legeslegfőképpen a személyes jól-létem, alkotó harmóniám, pozitív attitűdöm fenntartása.

Épp ezért ironizálhatok magamon és helyzeteken videókban (lásd fentebb), még úgy is, hogy az irónia nehéz műfaj: a hülyék nem értik, mert sajnos nem érik fel ésszel, ezért butának titulálnak. Logikus, nem? Felvállalhatom a gyengeségeimet is, elmondhatom a véleményemet bármiről, mert jogom van hozzá. Ahogy mindenki másnak. Jogom van az őszinteséghez, mégha ez egyeseknek érthetetlen és nevetséges is.

Az azonban hatalmas ajándék és kegyelem a Sorstól, hogy vannak olyan emberek, ráadásul nem is kevesen, akiknek fontos, amit gondolok, akiknek adni tudok az írásaimmal, videóimmal, akik erőt merítenek a kiállásomból, a személyes találkozásainkból. Ez win-win üzlet, mert engem is épít, feltölt, inspirál.

Szóval: az én értelmezésem szerint a tiszta lapot nem a világban kell nyitni, nem odakint kell elismerést koldulni. Magunkra vetítve: nem elnézést kérni, amiért nem roppantunk össze tavaly és amiért nem áldozzuk fel az egész életünket olyasmiért, amire nincs fogadókészség. A tiszta lapot magamban kell megnyitni, és magában kell megnyitnia mindenkinek, minden áldott nap. Lassan építkezni, de építkezni. Példaképpé, igazodási ponttá válni a gyermekem számára és elengedni mindent, ami már nem kell.

Ahogy Hamvas Béla mondta, miután bombatalálat érte a házukat, hatalmas könyvtáruk és több ezer oldal kéziratuk veszett oda: „Igyekszem többé semmihez sem odaragadni.”

Erre biztatok mindenkit. Nehéz út, de nem megspórolható.

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél