Blog

Majális a pokol tornácán

Onnantól, hogy anya vagy, az életed 95%-ával nem te rendelkezel. Akár egy csemetéd van, akár 12, amíg nem érik el azt a kort, hogy vészesen ciki veled mutatkozni, bizony nagyon szívesen mutatkoznak veled. Az enyém tizenegyen túl, tizenkettőn innen van, tehát még pont abban az állapotban, hogy belefér anya jelenléte közterületen.

A hétvégén a szüleimnél időztünk Szekszárdon, s Benedek tegnap biciklizés közben kiszúrta, hogy bizony ácsolják mára a retrómajális színpadát, a búcsús kakaskás, tükrös-szíves és similabdás bódék keretét, na meg a hevederes trambulin vázszerkezetét. Mit Gyermeknek a légvár, az arcfestés, a vattacukor, őt csak az ugrálás érdekli! Megesketett reggel, hogy kimegyek vele délután erre az össznépi idegbajra, mert „Úúúgy szeretem, anyukám, ha ott vagy!”. Na persze a telefonom képrögzítőjét még nálam is jobban kedveli, vagyis: valakinek meg kell örökítenie az ő többes szaltóját az utókornak.

Ebéd után édesapámmal és Benedekkel felkerekedtünk, hogy Gyermek megmutathassa a tudományát Szekszárd népének a hevederes trambulinon.

A Jóisten ne verjen meg érte, amit írni fogok, de: egy ilyen rendezvény szörnyű, borzalmas, rettenetes, idegtépő, ócska, szánalmas, drága, és nekünk, szülőknek még tíz évet el is vesz az amúgy is stresszes életünkből.

Mindig előkerül a helyi „mindenegyben” ripacs, aki ha kell, konferanszié, ha kell, Pepi bohóc a hároméves szülinapján, hétköznapokon meg az önkormányzatnál dolgozik udvarosként, iktatósként vagy a portán. Mindig feltűnnek a helyi „tehetségek”: a köztiszteletben álló tanító néni lánya, a menő vállalkozó kisfia, vagy a városvezetők rokonai, akik a sztárfellépők közötti tízpercekben kitöltik a színpadon és az arra lézengők fejében az űrt egy kis macskazenével.

Egy menet a körhintán 5-800 Ft között van, 3 percért egymást lökdösik le a gyerekek a plasztiklóról. Aki nem fér fel adott körben, vad ordításba kezd, a kapatos apukák majdnem összeverekednek, kinek a gyereke érkezett előbb… A minket (pontosabban Benit) érdeklő trambulinon 1000 Ft-ért pattoghat a gyerek 5 percig. Már ha sorra kerül. Jó negyedórát álltunk ugyanis a tűző napon, a sor alig haladt, mert az élelmes anyukák a sor elején ismerősöket vadászva, mintha csak köszönni lépnének oda a barátnőikhez, 2-3 percenként szépen betagolódtak elénk, így egy idő múlva azt vettük észre, nemhogy fogyna előttünk a sor, hanem egyre távolabb kerülünk a vágyott kerítéstől, mely mögött az ugróalkalmatosság áll.

A tolakodós jelenség megismétlődött az innivalós sorban és a kürtős kalácsnál is. Nem is értem. Mintha az emberek egy ilyen szabadtéri rendezvényen elvesztenék az eszüket. Vagy a sok cukor és szénhidrát megy fel az agyukba, de hajlamosak úgy viselkedni, mint az ősember barlangjában anno.

Semmi elnézés, semmi empátia, semmi kultúra. A babakocsival a lábunkon mennek át, a lufik jobbról-balról csapdosnak minket arcon, az elszabadult valakigyereke után én szaladok, s keresem meg a szüleit, akik a másik kettőt tuszkolják fel épp az ugrálóvárra, mit sem sejtve arról, hogy a legkisebb meglógott.

Mint a pokol színes-szagos kirendeltsége, ahol azon folyik a verseny, ki viselkedik a legbugrisabban, hátha nem dobja be az ördög az üstbe. És mégis, évről évre, ünnepről ünnepre ott tobzódik a többezres tömeg, mindenki ideges, otromba és/vagy részeg – mintha az életük múlna azon, hogy meglesz-e a gyereknek az öt kör a ringlispílen, vagy a csillámtetoválás a halántékára.

Erősen remélem, hogy egy-két év múlva mérhetetlenül cikinek talál Benedek ahhoz, hogy együtt mutatkozzunk közterületen. Így az ilyen, lunaparkos kirándulásról elég lesz otthon megnéznem a videót.

(Igenélet - fotó: unsplash.com/Israel Palacio)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél