Blog

Röhögni ér!

Gyerekkoromban mindig legyintettem az idős rokonokra, akik arra vissza tudtak emlékezni, hogy ’62 telén nyakig érő hó esett, de azt nem tudták felidézni, mit ettek aznap reggelire. Kiskamaszként nem értettem, hogy lehet oly sokszor a múltba révedni, s kellemes nosztalgiával gondolni valamire, amit akkor én avíttnak, szánalmasnak gondoltam, ahelyett, hogy a jelenben élnének, s örülnének annak, hogy a világ halad, fejlődik, s nem kell például már a patakban mosni, mert vannak erre szerkezetek.

Túl a csúcson

Akkoriban inkább „Stallonés” voltam, bár ma már Sly képe is úgy néz ki, mintha a Rocky századik részét még mindig nem sikerült volna kihevernie, ráadásul allergiás is a duzzanatokat ápoló lóbalzsamra.
@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem