Blog

Lázadással a jövőbe

Szóval elkezdtem beszélgetni a bennem élő Krisztával, akit alapvetően szimpatikusnak találtam, de valahogy a nagy hajtásban nem volt időm meghívni egy kávéra, hogy jobban megismerjem.

Röhögni ér!

Gyerekkoromban mindig legyintettem az idős rokonokra, akik arra vissza tudtak emlékezni, hogy ’62 telén nyakig érő hó esett, de azt nem tudták felidézni, mit ettek aznap reggelire. Kiskamaszként nem értettem, hogy lehet oly sokszor a múltba révedni, s kellemes nosztalgiával gondolni valamire, amit akkor én avíttnak, szánalmasnak gondoltam, ahelyett, hogy a jelenben élnének, s örülnének annak, hogy a világ halad, fejlődik, s nem kell például már a patakban mosni, mert vannak erre szerkezetek.

Na, ki volt menzás gyerek? És jóllakott napközis?

Meglehet, most kitagad az egykori általános és középiskolás társadalom finnyásabbik fele, de muszáj töredelmesen bevallanom: ÉN SZERETTEM A MENZÁS KAJÁT. Hú, kijött. Sőt, emelem a tétet: volt olyan étel, melyet a suliban jobban készítettek, mint otthon az anyukám. Az a rántott ton(vagy akármilyen)hal csomókba összeállt, hideg rizzsel és savanyú uborkával – felejthetetlen! Még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Összegyűjtöttünk néhány egykori remeket (vagy kevésbé remeket) a közétkeztetésből, melyek még ma is vissza-visszaköszönnek gyermekeink étlapjáról, de nekünk, a szülőknek már retrószámba mennek.
@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem