Blog

A testem szólt: Elég!

Jelzett ez az általam elég mostohán kezelt porhüvely, hogy

„anyukám, lehet, hogy nem vagyunk túl jóban, azért tűröm a hülyeségeid, ameddig csak bírom, de most már rám is figyelj egy kicsit, mert negyven éve én cipelem-viselem minden dilidet, kiszolgállak, támogatlak, miközben te megvetsz, ostorozol, a szádat huzigálod rám, a combom csipkeded, ahol a hájat látod, a seggem paskolod kérdőn, miért lóg térdig, egyszer salátával etetsz hetekig, utána meg tömsz mindenféle szarral… Hát elég!

Szívem csücskei

Tűzoltógyerek vagyok. Hároméves voltam, mikor beköltöztünk a szekszárdi tűzoltóparancsnokság épületében kialakított szolgálati lakások egyikébe. Sosem felejtem el, piros radiátoraink voltak, mint a tűzoltó autók. Édesapám 24-48 órás munkarendben dolgozott, kezdetben vonulósként, később ügyeletes zászlósként. Óvodába indulás előtt reggelente a spájzban a kissámliról az asztalra állva lestem a parancsnokság udvarán az ún. váltást.

Van, hogy a léleknek van izomláza?

Éreztetek már olyat, hogy a lelketeknek van izomláza? Nem, nem őrültem meg, tudom, hogy még olvasni is furcsa. Hát még megélni! Mert én pont ezt érzem most. Mikor levegőt veszek, kétszer annyi erőfeszítésbe kerül, mint egyébként. S minden egyes beszívásnál olyan, mintha a tüdőm megerőltettem volna. Hátul a tüdőm, de az elöl a lelkem. Végtelenül nehéz. Tele van, csordultig. Mindennel. Jóval is, meg rosszal is.
@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem