Blog

Lázadással a jövőbe

Majdnem pontosan egy éve beszéltem ebben a VIDEÓBAN arról, mit is okoz az öngyűlölet fizikai szinten.

Akkor is arcüreggyulladásom volt.

Ahogy most is. A hétvégén lesz két hete, hogy arcüreg-, hangszál- és torokgyulladással küzdök, ami nálam azért gyógyul baromi nehezen, mert rendszerint nem úgy ürül a váladék, ahogy kellene. Most sem, ám most mégis azt érzem, ennyi trutyi, amit én kifújok, a világon nincs is. Nem ecsetelem tovább, inkább lefordítom mindezt a lélek nyelvére.

Az arc az a felület, amelyet mindannyian odatartunk a külvilágnak. A legtranszparensebb testrészünk, minden látszik rajta: a fáradtság, a düh, a kétségbeesés, a bizonytalanság, az öröm és jóllét is. Azt mondják, arcüreggyulladás akkor alakul ki, ha bizonytalanná válik a külvilághoz való viszonyunk. Ha azt akarjuk, hogy elismerjenek, szeressenek, becsüljenek, ám ezt még magunknak sem valljuk be igazán, inkább a sérelmeinken, azokon a hiátusokon kattogunk, amelyek a tudatalattink szerint járnának nekünk, mégsem kapjuk meg. Az arcüreggyuszi lázadás önmagunk ellen, a haragunk magunk ellen fordul. Legalábbis ezt mondja a szakirodalom.

Ez azért furcsa, mert az utóbbi időben tényleg azt éreztem/érzem, hogy jól vagyok. Jobban vagyok. Haladok, fejlődök, lépkedek előre. Engedem el a sérelmeimet, a kötöttségeket, bandukolok a szabadság felé. Fokozatosan hántom le magamról a megfelelési kényszert és tanulom a „nem”-et is. Tanulom, hogy nem ingyenmaris vagyok, tanulom, hogy önmagamért is lehet szeretni, nem csak akkor, ha adok valamit; igyekszem megbecsülni a saját munkám értékét, megkérni az árát és megérteni, hogy ebben semmi szégyellnivaló nincs. Mások is ezt teszik, nagyon helyesen.

Mégis most üt be a krach, amikor kezd kialakulni a rendszer az életemben? Igen, mégis most.

Bármilyen ellentmondásos, ezt megerősítésnek veszem. Mert tudom, hogy fontos, amit elkezdtem, fontos a belső munkám, a belső utam. Izgalmas úgy rácsodálkozni magamra, ahogy még sosem tettem. Teljesen természetes velejárója e tisztulásnak, ha néha legyengülök a nagy menetben.

A múlt csütörtöki #hellojonap ESTEN is arról beszéltem – többek közt –, hogy volt egy (mély)pont, egy pillanat pár hete, amikor „leültem magammal beszélni”. Úgy, mint egy idegennel. Nem, nem zimbálódtam meg, nyugi, de erre szükség volt, mert az elmúlt húsz évben nem nagyon volt időm megkérdezni magamtól, hogy vagyok. Nagyon sokszor voltam rosszul, kedvetlenül, demotivált állapotban, így elkönyveltem magam mélabús embernek, akinek valószínűleg ennyi jutott. Ez azonban nettó baromság. Senkinek nem „csak ennyi jut” és nincs mélabúsnak született ember. Ráadásul ez a fajta mártíromság nettó önzés. Csak arról szól, hogy a figyelmem középpontjában legyek, de meglehetősen hamis módon: az önsajnálatban tocsogás ugyanis még sosem alkotott kiállítási tárgyat.

Szóval elkezdtem beszélgetni a bennem élő Krisztával, akit alapvetően szimpatikusnak találtam, de valahogy a nagy hajtásban nem volt időm meghívni egy kávéra, hogy jobban megismerjem.

És nagyon érdekes szembesüléseim voltak. Például rájöttem, hogy tök jó nekem. És akkor lesz még jobb, ha többé sem a múlttal, sem más emberekkel nem foglalkozom.

A múlt elmúlt. Megtörtént, tanultunk belőle, de már nem az „egykor” határoz meg. Felesleges ostoroznom magam múltbeli döntésekért, de ugyanúgy nem takarózhatok már múltbéli helyzetekkel, ha most, a jelenemben nem akarok, nem merek vagy nem tudok valamit megvalósítani. A múltnak vége. Már a tegnap is történelem.

Másokkal, mások sikerével, életével foglalkozni, másokat irigykedve figyelni pedig azért botorság, mert senki nem tud élni mások képességeivel. A saját képességeimet csak én tudom használni, ahogy mások is a sajátjukkal sáfárkodnak. Lehet, hogy akit irigylek bizonyos sikereiért, az az élete más területein szívesen cserélne velem. Ezért inkább nem szeretnék cserélni senkivel. (Persze van néhány ember, akiket nagyon inspirálónak találok, róluk egy másik írásban emlékezem meg.)

Az önmagammal folytatott beszélgetés végére megállapítottam, hogy szilárdan állok a páston, tele lehetőséggel, tele talentumokkal, telve erővel. A jövőmet magam írom végre. Egymagam, de nem egyedül. Az úton egy arcüreggyulladás kicsit lelassíthat, de vissza már nem fordít...

Korábbi írások az énterápia témában: 

4. http://vonakriszta.com/blog/cikk/68-a-testem-szolt-eleg-/

3. https://www.facebook.com/watch/?v=524105301454389

2. http://vonakriszta.com/blog/cikk/67-kriszta-megkisertese-/

1. http://vonakriszta.com/blog/cikk/65-en-eletem.-en-eletem-/

Fotó: Demeter Klaudia

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem