Blog

A testem szólt: Elég!

Hiszek a test-lélek-szellem egységében. Abban hiszek, hogy a test a lélek miatt beteg. Abban hiszek, hogyha valami megbicsaklott fejben, az előbb-utóbb a fizikai síkon is jelez. Abban hiszek, hogyha érzelmeket elfojtok, sérelmeket dédelgetek, negatív gondolatokat raktározok, akkor egyszer csak tele lesz a depó, és valamit ki kell dobni.

Mivel nincs röntgenszemem, képtelen vagyok végigszkennelni az odabentet, bizony a testem segít takarítani, azaz fájdalom, görcs, húzódás, nyomás, lüktetés, szúrás formájában jelezni, mely pontokon ér az égig a lelki szemét.

A nagy tavaszi puceválásban elért engem is ez a fajta szembesülés. A méregtelenítés szükségessége.

Jelzett ez az általam elég mostohán kezelt porhüvely, hogy

„anyukám, lehet, hogy nem vagyunk túl jóban, azért tűröm a hülyeségeid, ameddig csak bírom, de most már rám is figyelj egy kicsit, mert negyven éve én cipelem-viselem minden dilidet, kiszolgállak, támogatlak, miközben te megvetsz, ostorozol, a szádat huzigálod rám, a combom csipkeded, ahol a hájat látod, a seggem paskolod kérdőn, miért lóg térdig, egyszer salátával etetsz hetekig, utána meg tömsz mindenféle szarral… Hát elég! Most szólok, hogy ELÉG!”

Én pedig meghallottam végre. Mondjuk kénytelen is voltam meghallani, mert a testem önállósította magát.

Minden évszakban, de főleg így a nyári bikiniszezon előtt jönnek a kampányszerű diéták, fogyókúrák meg az ún. léböjt és társai. Minden cikk arról szól, hogyan méregtelenítsünk, tisztítsunk, könnyítsünk az áhított könnyed, tónusos és egészséges forma elérése érdekében. Jönnek a zöldségleveses, zabkásás, citromos vizes történetek.

Na, velem az történt, hogy a szervezetem automata üzemmódba kapcsolt. Megoldja okosba’. Na, nem a wc-n ülök naphosszat, szerencsére nem. Egész egyszerűen a gyomrom elutasítja azokat a vackokat, amelyekből besokallt az utóbbi jó sok évben.

Kóla: vajon mennyi „franctudjami” halmozódott fel odabent a kólából, ha egy kb. tíz évvel ezelőtti vérképem kimutatta a foszfortúltengést a szervezetemben? A kóla összetevői között előkelő helyen van/volt anno a foszfor. Akkor azzal vicceltem el az eredményt, hogy még lehet belőlem biovilágítás, ha egy zombiapokalipszis idején elvágnak minket az elektromosságtól: erősen koncentrálok és a foszfortartalékaimmal bevilágítom a házat. Én leszek a kiválasztott, a Fény Gyermeke. Valójában csak egy kólafüggő némber, aki kicsinálja a bélését idő előtt. Na, néhány napja úgy döntött ez a bélés, hogy köszi, nem kér több kólát.

Kávé: imádom. Nem függő, hanem szerelmes vagyok. Az ízébe, az illatába, a kávézás hangulatába, a különleges, elegáns kávézókba. Napi kettőt ittam, szigorúan kora délutánig, mert ha négy után hörpintettem fel az eszpresszómat, halálfélelemtől reszketve forgolódtam az éjszakai csendben. Ez van, a késői koffein izgatja az idegeimet. Namármost, a múlt héten még a reggeli kávé sem kellett, nemhogy az ebéd utáni. Elkészítettem magamnak, mert szeretem a reggeli kávémagány rituáléját is, de két-három korty után a mosogató nyelte el a csésze tartalmát. A korábbi dózisban nincs rá szükségem.

Hús: nem kell. Egyre kevésbé kell. Még nem tudom megmagyarázni, miért, hisz eddig is szinte csak a  csirkemellet voltam hajlandó megenni (nem kizárólag, de a sertés-marha nagyon ritkán játszott), de azt tudom, hogy képtelen vagyok végignézni egy állatos filmet anélkül, hogy végigbőgném. A múltkor a National Geographicon ment egy „szavannás-ragadozós-antilopot-elkapós-csontját ropogtatós-kis oroszlánt-másik falka hímje által megölős” természetfilm, mely nem mutatott be mást, csak mi az élet rendje – hát teljesen kivoltam a végére. Sajnáltam mindenkit, pedig nem vagyok kismama. (Emlékeim szerint akkor bőgtem el magam még egy plüss macskás kulcstartó látványától is.)

Tehát ezeket most nem erőltetem. Eddig sem estek feltétlenül nagyon jól, de a testem nem tiltakozott ellenük.

Most viszont szólt. És végre odafigyelek a szavára. Nem csak úgy, felületesen, mint korábban, amikor azért slankítottam, diétáztam, próbáltam életmódot váltani, mert csinos, karcsú és feszes akartam lenni. Nem. Most azért figyelek a szervezetem jelzéseire, mert egészséges akarok maradni/lenni. Negyven évesen vagyok hajlandó először szóba állni a testemmel – nem, nem zakkantam meg, de ezt nem tudom másképpen megfogalmazni –, kíváncsi vagyok, mi mindent mond még. Lehet, hogy egész jó fej (mégha ez eszméletlen képzavar is). Talán még meg is szeretem. Ideje lenne…   

(Fotó: Brigitta Schneiter/Unsplash)   

Korábbi írások az "énterápia" témában: 

3. https://www.facebook.com/vonakriszta/videos/524105301454389/

2. http://vonakriszta.com/blog/cikk/67-kriszta-megkisertese-/

1. http://vonakriszta.com/blog/cikk/65-en-eletem.-en-eletem-/

   

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem