Blog

Kriszta megkísértése

Őszintén. Mindent csak őszintén. Rohadt nehéz, mert sebzem magam közben. Rohadt nehéz, mert sebezhetnek emiatt.

Aggódnak is sokan. Szólt a család, nem kell ez, szóltak barátok, támogatók, ne add ki magad, jönnek a tudjukkik meg a nemtudjukkik meg a senkik meg a valakik, és röhögnek és bántanak meg kibeszélnek meg szemet forgatnak meg sóhajtoznak meg pellengérre állítanak meg degradálnak meg tök tudja még, mi mindent csinálnak.

De! A komplexusaim, marcangjaim kilencven százaléka azért van, abból fakad, mert mindig azt néztem, mit gondol a világ. Milyennek kell(ene) lennem, hogy a világ elfogadjon. Hiába volt száz pozitív vélemény, az a pár ócska ragadt bent, azokból építettem magamnak személyiséget. Szó szerint a szarból próbáltam várat. Csoda, hogy olyannak látom, amilyennek?

A féltő szavak nem mások, mint megkísértés. A bizonytalanság démonának sustorgása. A dilemma, vajon dugjam-e vissza a fejem a lukamba, vagy menjek tovább, számolva azzal, ha kiemelem, lőnek.

Értem, hogy a szeretteim jót akarnak, mert szeretnek. Értem, hogy a barátok féltenek, mert szeretnek. Értem, hogy akik a közszereplő másik felét ismerték meg bennem, és szurkoltak, jót akarnak, mert kedvelnek. De: ezt vagy így lehet, vagy sehogy!

Persze, lehetett volna sehogy is. Nagy volt a kísértés, hogy letöröljem magam mindenhonnan és visszhang nélkül írjak, neki a fióknak, ahogy oly sok éven át. Miért nem ezt tettem? Fontos a visszajelzés? De miért? Egyetértés miatt? Építő kritika miatt? Hiúságból?

Igen, azt hiszem, mindegyik miatt.

Milyen fura. Gyomorszorító olvasni a sok személyes kudarcot, élettörténetet, a hozzám hasonló bizonytalanok tépelődéseit, mégis jó. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. Hogy nem vagyok ufó. Vagyis az vagyok, de akkor jó sok élien bolyong még a világban velem együtt.

Miért a szókimondás lett negatívum? Miért kell félni az egyenes szavaktól?

Mennyit dolgozik a világ rajtunk, s mennyit segítünk a világnak ebben a munkában gyerekkorunktól kezdve, mire hazugságokban megnyugvó, önáltató felnőtt lesz belőlünk! Miért nem a sandaságtól, kamutól félünk? Miért az őszinteség lett ugyanolyan tabu, mint a szex, a drog vagy a halál?

Mit teszünk a gyerekeinkkel? Ha azt mondja egy óvodás, aki a környezetét még úgy látja, amilyen valójában, hogy a szomszéddal nem akar beszélgetni, mert Józsi bácsinak büdös a szája, akkor leszidjuk, mert tiszteletlen, mert ilyet nem mondunk, ugyebár! De ha tényleg büdös a szomszéd bácsi? A gyerek hibája, amiért a nemtetszésének hangot ad?

Vagy ha kiáll az iskolai műsorból, mert nem akar békaugrásban bohóckodni harmincadmagával? Hisz attól mert gyerek, még nem cirkuszi majom. Akkor ő a renegát, a bomlasztó, aki miatt csak huszonkilenc kisbéka ugrál kedvesen a virágos réten, s a tanító néninek el kell számolnia az engedetlen, büdös kölykével.

De néhány év múlva már ez a büdös kölök együtt üget a többivel, együtt béget a nyájjal, vagy ha nem is, befogja a pofáját, mert azt tanította neki a világ, hogy ha vállalja, ami belül van, amit érez, amit gondol, abból csak baja lesz.

Így növünk fel, s adjuk tovább a mintát. Én is feszengtem, amikor Benedek az ölemben ülte végig az ovis ünnepséget, vagy amikor nem volt hajlandó tigrisbajuszt festetni az arcára gyereknapon, s kaptam az értetlen, rosszalló pillantásokat… Akkor, ott, szerettem volna, ha ő is tigris vagy nyuszi vagy rózsabimbó, tök mindegy, csak csinálja azt, amit mások, mert nem akartam, hogy Vonáék kitűnjenek. Pedig mi van akkor, ha Ödönke anyukájának megvan a véleménye rólam vagy a gyerekemről? Tud rólunk bármit is? Nem. Gondol rólunk valamit adott szituáció miatt? Persze. És? Akarom, hogy mást gondoljon? Érdekel ő annyira, számít az ő véleménye annyira, hogy próbáljak jó benyomást kelteni benne? Nem. Nem is szimpatikus, kit érdekel! De ezt csak most, évekkel később gondolom végig, sok Ödönke anyukájának való megfelelési törekvés után... 

Az egész felnőtt életünk egy nagy hazugság. Ezt várjuk el egymástól. Még a hülye közmondásaink is: "Mondj igazat és betörik a fejed!" Pff, köszi. Tudom. Ám betörték a fejem akkor is, amikor azt mondtam, amit hallani akartak. És még szarul is éreztem magam ettől.

A közeg, amiben húsz évig szocializálódtam, meg egyenesen a mellébeszélésre épül. És nem, nem azért, mert a politika alapvetően hazug. Hanem azért, mert semmiben sem különbözik az élet többi, (ön)ámításra épülő területétől. Jön valaki és azt mondja, „figyeljetek, valószínűleg az elkövetkező harminc évben sem lesz kolbászból a kerítés, mert lehetetlen”. Mi történik erre?  

  • Úristen, ez a fószer azt mondta, nem lesz kolbikerítés. Ezt mondta! Ezt merte mondani! De mi azt akarjuk hallani, hogy igenis abból lesz. Kolbászkerítés, kenyérmező, tejfolyam, ingyensör, míg világ a világ. Pusztuljon az ilyen illúzióromboló!

Alig ismerek őszinte embert. Olyat, aki önazonos, bátor, szabad, ám közben nem bánt és nem megkeseredett. Nem a megmondókra gondolok, akikkel tele a planéta. Jól beszólni ennek meg annak, jól lerántani a leplet erről meg arról nem őszinteség, hanem öncélú bunkóság. Azt mondják, ők más helyett végzik el a piszkos belső munkát. Nagyvonalú szándék, de nem kell. Mások fejlődését nem lehet erőszakolni, mások helyett nem lehet élni, mások útját nem lehet járni.

Hogyhogy nem érzi magát rosszul az egész világ, miközben nagykanállal eszi az ámítást, a politikai maszlagot, a csillogó Insta-mátrixot, az örök fiatalság kencét, a filléres bölcsességeket… Miért elégszik meg mindenki a felszínnel?

Megmondom én: a múltkor említett langyos fos miatt, amiben üldögélünk/üldögéltünk. Ha elfogadom az odakint jól megkreált valóságát, akkor biztonságban van a magamnak épített hazugságom is. És ha megingok olykor, akkor mindenki más hülye, én nem vagyok. Én? Dehogy! Szarul vagyok, de mások miatt. Mindig mások miatt.     

Ebből most már ki akarok maradni. Mást játszom. Olyat, hogy nem hazudok többé. Magamnak biztosan nem. Ha ez fájdalommal, bántással jár, legyen. De addig nem szabadulok fel, amíg úgy teszek, mintha nem látnám, hogy a szemfényvesztők futóhomokra épített katedrálisokból szónokolnak stabilitásról, „örök” értékekről, társadalmi konszenzusról. Mindenről, aminek épp az ellenkezője igaz.   

Önámítás=alacsony önbecsülés. Azt kérte a múltkor R., minden este írjak le három dolgot, amiért aznap hálás vagyok magamnak, magammal kapcsolatban. Két napig tudtam csinálni ezt, vért izzadva. Az hat mondat. Hálás? Én? Magamnak? Ennek az embernek? Na ne vicceljünk! Micsoda bullshit. De ha a negatívumokat kellett volna sorolnom, elérne a lista a Holdig. Meg talán vissza is. (To the Moon and back.)

Aztán szépen leesett, hogy ez nem normális dolog. Nem tudok egy napból három olyan értékelhető momentumot felidézni, ami hozzám kötődik? Hát mi vagyok én? Szörnyeteg? Tömegpusztító fegyver? Sorozatgyilkos? Vírus vagy baktérium? Dehogy.

Ha őszinte vagyok, akkor az értékeimet is őszintén számba kell vennem. Mert azok is vannak jócskán. Ha ezt nem ismerem fel és -el, akkor az egész terápiás firkálgatásnak nincs semmi értelme.

Elkezdtem hát a kis játékot újra, s láss csodát! Ha nem is a Holdig ér a lista, de már legalább tíz centis. Legalább tíz!

  • Értelmes vagyok.
  • Empatikus.
  • Kedves.
  • Odaadó. 
  • Szociális.
  • Nagyvonalú.
  • Nyitott az újra.
  • Tájékozott.
  • Van humorom.
  • Van hitem.
  • Tudok írni.
  • Tudok hatni.
  • Mások által csinosnak mondott vagyok.
  • Meg tudok jelenni bárhol.
  • Tudok beszélgetni.
  • Jó a kisugárzásom.
  • Meg ilyenek.

Hát mi ez, ha nem a pozitív gondolkodás maga? Az önszeretet első tíz centije. Ha kicsit stimulálom, lesz ez hosszabb is. Jóval hosszabb… ;)

Úgyhogy új élet: őszinteség a neved! Erre lehet építeni.

Előző bejegyzés: http://vonakriszta.com/blog/cikk/65-en-eletem.-en-eletem-/

(Fotó: Benjamin Davies/unsplash.com)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem