Blog

Én életem. Én életem?

Azt mondta R., a lélekgyógyászom, írjak blogot. Írjam ki magamból mindazt a tépelődést, nyüszítést, fájdalmat, dühöt, kedvetlenséget, demotivált érzést, értetlenséget, dagonyát a magam posványában, ami csak felbugyog azon az úton, amelyet a segítségével járok egy ideje.

Blogelső

De írjak az örömről is, az eredményeimről, az eufóriáról, ami elönt olykor. Elemezzek, gondolkodjak, mérlegeljek, s legfőképp: ne hazudjak magamnak! Ne ámítsam magam, ne keressek kifogásokat, emeljem ki az ülepem abból a langyos fosból, amit egész kényelmesen kiültem már az elmúlt években. Így mondta, nem kertelt.

Segítséget kértem. Igen. Nem azért, mert flepnis vagyok. Azért, mert nem akarom többé, hogy úgy menjen, ahogy most megy. Ha úgy tetszik, az elmémnek elege van a langyosból. Csak a hátsómat nem húztam még ki belőle. Még mindig nem.

Ezt a bejegyzést is halogatom hetek óta. Pedig házi feladat, hamarosan referálnom kell, meddig jutottam. Valameddig mindig jutok, aztán szépen vissza a nullára, vagy egy kicsit hátrébb. Egy előre, kettő hátra. Fasza kis játék, salsa rükvercben, lelki nyomiknak.

A forgatókönyv a következő: elég a nyaffból, gyerünk, ma megváltom a világot. Kitalálom a „mileszekhanagyleszek”-et – ha sokáig mormolom lótuszülésben, hogy „ommmmm”, jön a megvilágosodás, a szuper vállalkozás ötlete, a gigamegatutisiker, ami igazán az enyém végre, leszek hasznos, motivált, követendő példa, örök jókedvű, minden gondom elillan, minden dolgom pikkpakk elvégzem -, olyan vonzó életet kreálok magamnak, hogy még! Ebből rendre csak a lótuszülés marad, az „ommmmm” helyett meg a „hm”, de méginkább a „nem”.

Pedig a lehetőség bennem van, mindenkinek megy, csak akarni kell; amit el tudok képzelni, azt meg is tudom valósítani stb. Velem vannak a segítők, kérnem kell és megadatik stb. Minden mondatról tudom, hogy működik, de valószínűleg nem akarom eléggé, hogy működjön. Mert jó üldögélni abban a… (többször már nem írom le, mert), tépkedni a vart a sebeimről lefelé, jól behinteni sóval, s amíg csíp, addig is történik valami. Addig is sajnálhatom ezt a szerencsétlent, akit Vona Kriszta teremtett magából.

Apropó, Vona Kriszta. Mióta Vona Kriszta vagyok, nem megy. Húsz éve. Húsz éve élem a mások életét. Húsz éve élem Gábor életét. Úgy csúsztam bele az aurájába, úgy adtam fel mindent, ami lehettem volna, hogy még csak észre sem vettem. Az ő hivatását, az ő céljait, az ő munkáját, az ő tépelődéseit, az ő döntéseit, az ő nyilvánosság előtt zajló mindennapjait ráragasztottam a közös életünkre. Nem ő, ÉN. Mert kényelmes volt. Mert nem kellett megméretnem igazán, így könnyűnek sem találtathattam.

Hisz hogy is jöhetnék én ahhoz… - gondoltam mindig. Hogy jöhetnék bármihez, hisz itt van ő, az ismert, a szeretett, a gyűlölt, a karizmatikus, a férfi, a vezető, a mindenkinek más, de mindenkinek Valaki. Én, a büszke, a pulyka, az addig rohadt önérzetes és céltudatos lány nem akartam alulmaradni egy olyan versenyben, ami csak a fejemben létezett. Lettem hát a Vona Gábor neje, meg a Vona Beni anyukája. Önként, magam. Jucim kérdezte egyszer, megfigyeltem-e, hogy még a cikkeimet is E/2-ben írom. Nem, nem vettem észre, hogy régebben még a saját történeteimet is eltoltam magamtól. És még azokat is álnéven. Pff, így olvasva, tényleg gáz. És még mindig vívom ezt a versenyt agyban. Szegény Vonáné, kattantabb, mint Don Quijote. Ja. De legalább kimondtam. Legalább szembenézek végre ezzel. Lótuszülésben.

Annak nyilván még mélyebb oka van, hogy aligfelnőttként feloldódtam egy olyan élethelyzetben, ami nem százszázalékosan volt az enyém. Azért is kértem segítséget néhány hónapja, mert meg akarom érteni, mit miért tettem, mit miért alakítottam úgy, ahogy, miért most, negyvenévesen kell olyan létkérdéseken gondolkodnom, egészen a Mariana-árokig leásva, ki is vagyok én, mit akarok az élettől, mi a saját utam.

Az elmúlt húsz évben ezer dologba belefogtam. Pörzse Sanyi emlegeti sokszor, viccesen, hogy mióta ismer, a sommeliertől a masszőrig akartam már lenni minden. Persze, meg tanár, műkörmös, kézműves bögrefestő, jeltolmács… A V.e. (Vonaság előtti) céltudatos énem ugyanis fel-felbukkant olykor, s ki akarta rántani a fejem a seggemből. Sommelier-nek jelentkeztem, de végül nem mentem el a tanfolyamra. A masszőrsuliból elvégeztem a háromnegyedét, de feladtam. Műkörmösnek nem is jelentkeztem, de egy fél kézműves bögrét készítettem: cca. hat és fél órámba került kipingálni a felét, s valószínűleg nem elég magas hőfokon égettem rá a festéket, mert a kézmeleg mosogatóvíz is kifogott rajta. A jelelést középfokig nyomtam, ám a Bárczira már nem vettek fel. Az első dolog, amit befejeztem az elmúlt húsz évben, az a könyvem volt. Erre büszke vagyok. Tényleg. Idáig jutottam. Mert idáig eljutottam. Ezzzigen.

Meg a #hellojonap. Talán azért ötlött fel bennem anno, mert azt képzeltem, Vonánéként tartozom ezzel a közösségnek. Kutya kötelességem erősnek és pozitívnak lenni, nem felvenni a kesztyűt a kreténekkel szemben, mert az emberek bíznak a férjemben. Kell és kész. Meg nekem is kell. Hisz oda-vissza működik. Ha én erőt adok, akkor abból én is erőt nyerek.  

Nagyon szeretem, amikor azt írják a követők, hogy feldobtam a napjukat, vagy megnevettettem őket. Jó érzés. Nagyon. Csak az utóbbi időben azt érzem, nem hiteles csak a felszínt kapargatni. Az is én vagyok, persze, jófej, meglátom a világ fonákját, viccet csinálok dolgokból, könnyeden írok, gördül a szem a szavakon, de hogy nem megyek bele dolgokba, témákba komolyabban, az is még a Vonánéság maradéka. A kép rólam, bár igaz, de közel sem teljes. A felületeim azok a felületek, ahol aranyos fotók meg cuki sztorik vannak, ám ami igazán foglalkoztat, nem jelenik meg. Annyi mindenről van véleményem, annyi mindenről lehetne és tudnék és akarnék is írni, ám a végén mindig visszahőkölök! Mert nem akarok már senki célpontja és kapcája lenni. Ennél többet érek.        

Na, miután ezt így elmondtam, mit csinálok? Egy nyilvános felületen felboncolom magam élve. De muszáj. Most kell. Végre kell. Most, negyvenévesen kell megváltoztatnom a gondolkodásomat, átfésülni a gondolataimat, abbahagyni az önostorozást, a magamokolást, az öntépést. Az utolsó előtti pillanat talán, mielőtt piálni kezdenék és picsarészegen zokognék a Jocky tv-n esténként.

Mert amúgy meg tudom, hogy minden készen van odabent. Mindenre megvan a válasz, minden útjelző a helyén van, minden „checkingpontra” be van készítve a frissítő. A belső lénye(ge)m tud(a)tomon kívül teszi a dolgát. Csak még – mint a reptéren – nincs fent a kijelzőn, hányas kapunál zajlik majd a beszállítás.

Szóval: pofonegyszerű az egész. Tudom, mi a „bajom”, szembenéztem vele, de igazán nem tettem ellene. Már „csak” ki kell csalogatni odabentről azt a nőt, aki belül készen van. Egyelőre maga sem hiszi el, de azt tudja, vesztenivalója nincs...

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem