Blog

Menj fodrászhoz esőben, hülye gyerek!

Van abban valami végtelen cinizmus a sors felé, hogy azt képzelem, rajtam nem fog az eső. Hiába zuhog hajnal óta megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül, ma én fodrászhoz mentem és kész. Az én fejemmel. Azzal a boglyával, amely úgy ugrik össze kunkori kis drótszálakká már a zuhanypermet párájától is, mint egy afrozenekar frontemberéé, aki pedig genetikailag bír mikrofonfejjel.

Sebaj, én ma frissen festett, frissen vasalt démon leszek – gondoltam reggel 8-kor.

Mivel azonban nem csak elszánt vagyok, de befosi is, pláne kölcsönautóval (ugyanis az enyém még mindig nem gyógyult meg a majd’ egy hónappal ezelőtti koccanás után), biztosra megyek, s jó messze állok meg az üzlettől. Jó messze, de legalább egyértelmű parkolóban. Nem két autó közé suvakodva, nyomakodva, konzervnyi helyre imitálva a beállást. 

Odafele, az „aktus” előtt bandukolni még hagyján: az a mélyigénytelen, lekopott séró, az egyáltalán nem bájos babahajszálakkal a homlokom felett, melyek pici antennákként merednek a sztratoszféra felé, nem igényel különösebb törődést. Nyugodtan elázhat. Pláne úgy, hogy az esernyőt a fejem felett tartva is érzem, ömlik a vállamra a víz. Felnézek, hát látom, az ernyő összecsukódott a szélben, s én egy gyűrött, ványadt fekete botot tartok a fejem fölé, mint egy dilis idegenvezető. Szuper. 

Az üzletben kellemes hangulat, langymeleg, finom kapucsínó, rozsdabarna festék a fejemen, maga az őszi idill. Már csak egy kandalló meg egy medvebőr kellene a tökéletes lelki békémhez. Érzem azonban, hogy csütörtökön tíz órakor ezek Istentől elrugaszkodott elvárások – ahogy apukám mondaná. 

A hajam azonban szép lett, csillogó, szögegyenes. Semmi lenövés, semmi kunkor, az egyébként békétlen babahajpihék fegyelmezetten simulnak a hosszabb tincsekhez a fejem tetején. 

Fizetés után kipillantok az üzletből, s egy csapásra pofont ad az az ősz, amiből a szalonba érkeztem: hömpölyög a monszun, az emberek eggyé válnak a kabátjukkal, nyakukat behúzva, dacolva a szembeszéllel, igyekeznek valahová. Mindenki valahová. 

A ballonkabátom papírvékony, lehetnék kombinéban is, kapucnim nincs. Az ernyő egy másodperc alatt csavarodik ki a kezemből: fázom, ázok, a kocsi messzebb van, mint amit el tudok képzelni, és amit méltósággal el tudok érni a szép, csillogó, szögegyenes hajammal. 

Közben a mokaszinomban is több víz van, mint amivel fogat mosok reggelente, a harisnyám persze képes azonnal beszívni az összes nedvességet, s még le is hűti, fagypont közeli hőmérsékletűre. Verigúd. 

Olyan 50 méterrel az autó előtt még megszólít két, rövidujjúban cipekedő munkás – ki mást, ha nem engem –, hogy egy környékbeli utcáról érdeklődjenek: megállok, segítek, nekem már úgyis mindegy. Ők szarabb helyzetben vannak, viszont kopaszok, úgyhogy ők csak fáznak, de az én frizurám már sosem lesz olyan, mint tíz perccel korábban. Szinte érzem, ahogy másodpercenként röhögnek fel a hajszálaim, s bontják meg a sort: kunkorodik 1, 2, 3, 10, kétmillió – egészen az utolsó boholyig. 

Mindenesetre ma megtanultam, attól, mert én nem veszek tudomást a körülményekről, a körülmények nagyon is tudomást vesznek rólam. 

Ja, és igen: frissen festett, frissen vasalt lettem. Aztán meg egy démon. Lidérc, egészen pontosan. ;)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél