Blog

Az ott nem a Vona Gábor?

Sosem felejtem el azt a sztorit, amit Larry Hagman, alias Jockey Ewing mesélt évtizedekkel ezelőtt a Friderikusz Showban.

A Dallas főgonosza harsányan kacagva ecsetelte, hogyan támadta meg egy öregasszony az étteremben, hogyan ütötte-verte a ridiküljével. Gondolom, a szituáció kellős közepén azért nem hahotáztak nagyokat a feleségével, miközben a néni ordítozva kérte számon rajta, hogy bánhat olyan kegyetlenül Bobbyval meg Samanthával.

Talán azért most jutott eszembe ez a történet, mert könnyen megeshet, hogy a közeljövőben Gábort is megtámadja egy fideszes agitproppal táplálkozó nyugdíjas valahol. 

Az utóbbi néhány hónapban lett igen feltűnő, hogy akárhová megyünk, az emberek összesúgnak a hátunk mögött: 

- Az ott nem a Vona Gábor? 
- Nézd már, ott a Vona. 
- Nem az a jobbikos figura áll előttünk? – Hol? – Ja, dee! Hehe!

Nekem mindig feltűnik az effajta pusmogás, mert amúgy is analizáló típus vagyok. Figyelem az embereket. Sokszor csak ülök egy padon, vagy kávézóban, vagy most a Balaton partján, és nézelődök. Nézem, ki milyen, boldog lehet-e, fáradt, hogy viselkednek egymással a házastársak, ki mennyire türelmes a gyermekével stb. Mindig ilyen voltam, érdekel az emberek sztorija. 

A Gábor által kiváltott reakciókat pedig azért figyelem, mert fontos, mit olvasok le az arcokról. 

Legfőképpen meglepettséget. A legtöbb embernek furcsa, hogy a politikus, akit lát a tévében, akit elhordanak mindennek, egyszer csak betéved egy ábécébe, nem lábbal rúgja be a fotocellás ajtót, nem ejt öt túszt a zöldséges pultnál, ráadásul nem is vérkonzervet meg migránslöncshúst keres, hanem három sajtos kiflit meg 20 deka Pick-szalámit tesz a kosarába. Mindezt rövidnadrágban meg sportcipőben, a tökátlagos párjával az oldalán, aki egy nő. 

Szerencsére még sem verbális, sem fizikai agresszióval nem találkoztunk. Aki rühelli Gábort, az sem veszi a fáradságot, hogy odajöjjön okoskodni. 

Megesett már, hogy a pincér nem szólt semmit az étteremben, faarccal szolgált ki bennünket, ám a fizetésnél a blokkra kért egy autogramot. Vagy egy másik vendéglátóhelyen a kedves kiszolgálólány lelkesen kérdezte Gábort, nem mondták-e még neki, mennyire hasonlít a Jobbik elnökére. Mikor Gábor közölte, hogy de, szokták mondani, s az az igazság, hogy ennél jobban már nem is hasonlíthatna, mint most, a kislány teljes extázisba esett, s tíz percig kereste a megfelelő helyet a közös fotó hátterének. 

A minap pedig az élelmiszerboltban fagyott le a kasszás fiú. Rutinból pakolgatta a termékeket, ám egyszer felnézett és úgy maradt. Jó húsz másodpercig. Aztán megkérdezte: - Ön az? 

Gábor pedig rávágta: - Igen, én. 

Persze, nem derült ki, kire gondolt a fiú az „Ön az?” kérdéssel, lehet, hogy egy focistára, a földrajztanárára vagy Jake Gyllenhaalra, mert sokkos állapotban maradt, amíg távoztunk, mindenesetre kedves jelenet volt. 

Nekem meg ebben az egészben az a jó, hogy láthatatlan vagyok. A „csatolt rész” csak akkor tűnik fel, ha bombázó, vagy épp az ellenkezője: egy igénytelen jószág. Mivel egyik sem igaz rám, továbbra is zavartalanul tudok szemlélődni, s gyűjteni az élményeket. Meg persze hárítani, ha jön majd a vérmes néni szatyorral! :D

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél

Itt találkozhatsz velem