Blog

Az ember tényleg csak porszem a napsugárban

Vannak olyan pillanatok az ember életében, melyek egyszer beleragadnak a lélekbe, s onnan ki nem szöknek, míg világ a világ.

Mi

Nekem ilyen pillanat volt, mikor egészen kicsi gyermekkoromban felfedeztem a víz csodáját. A Balaton, a tenger, a folyó, még egy méregzölden bugyogó termálvizes medence láttán is úgy érzem, a víztömeg maga a szabadság. Ez az érzés azért is érdekes és kettős, mert a víz úgy vonz, hogy közben nem kívánok belemenni. Képes vagyok egy nyaralást úgy végigélvezni, hogy egyszer sem csobbanok. Csak ülök a parton és nézem az erőt. Nézem a Balatont, vagy a soha véget nem érő tengert és úgy érzem, összeroppanok a szépség és hatalmasság súlya alatt. 

Látszólag nem történik semmi, de a lelkem telik, az akksik töltődnek, szökik ki a rossz és gyűlik a jó. Nő az alázat, a köszönet és a hála. Mindenért és mindenkiért, amim van. 

Nem kell toronyóra lánccal. Nincs szükségem a luxus béklyózta nyomorra, hisz látom a boldogtalan, defektes hatalmasokat, akiknek mindenük megvan, mégis borzasztóan szegények. Egy percre sem cserélnék velük. 

Persze szeretném, ha egyszer nekünk is megadatna egy saját ház azon a kis legelőn, amit tavaly vettünk. Szépen, lassan, ha Isten is úgy akarja, s méltóak vagyunk rá, meglesz. Ahová el tudunk bújni időnként a világ zaja elől, ahol feltöltődhetünk, ami a miénk. De nem görcsölök rá - ha áldás van rajta, úgyis sikerül. Ha meg nem, akkor minek teperni érte? 

Most még ülök a parton és nézem a vizet. És mindent-mindent köszönök. :

(A képen a két, közös életét komponáló kompon álló. : Útban a tihanyi rév felé, ahol nem egy kék szemű lányt várunk - by KFT zenekar -, hanem egy zöldesbarna szemű fiút. A mi Macinkat.)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél