Blog

Én és a fiam (na meg az édesanyám) - Vallomás anyák napja alkalmából

Tavaly leírtam anyák napja alkalmából, miért is nem viselem túl nagy méltósággal ezt a napot. Kiborít, mert olyan meghatottság szakad rám, amit alig bír el a lélek. Vállalom. Ez van. Idén így megpróbálom más irányból megközelíteni a dolgot. Az anyaság oldaláról. Mert – bár ezer és egy írás jelenik meg a témában naponta – én még mindig nem tudom, milyen a jó anya. Milyen vagyok én anyaként? Jó? Épp elég? Rossz?

És mi jó a gyerekemnek? Az, amilyen én vagyok? Elég vagyok neki? Kevés? Sok? Milyen mellettem a gyerekkora? Boldog? Magányos? Pont olyan, amilyennek lennie kell?

Beni szerint igen. Ő boldog, mert én vagyok az ő kicsi anyukája. Persze mit is mondhatna, nincs összehasonlítási alapja. ;)

Sokat gondolkodom a kötelék kérdésén. Az én anyaságomon, az ő gyerekségén. Közös életünk kezdetén. A majdnem koraszülött, két és fél kilós, fekete hajú, cseresznyepiros ajkú csodán. Aki már az élete elején megküzdött a világgal, és legyőzte. Aki ma ennek a legyőzött világnak a sorsát cipeli vékony kis vállain. A MINDENEM. A legeslegfontosabb minden közül. A kontroll, a mérték, az érték, a tükör, a tiszta lap, a tiszta szív, a szeretet. A bizonyság, hogy van még jó az életben. Semmi sem számít, semmilyen mocsok nem ér fel hozzánk, nem férkőzhet be bántás, mert csak ő a fontos. Az ő nyugalma, az ő békéje, az ő érzékeny lelke, akinek a három kívánsága, hogy ne legyen háború, ne legyen robbantás és fájdalom… Nem új XBoxra meg laptopra meg csillivilli kütyükre vágyik – csak ne legyen baj a világban!

Megígértük neki. Mi mást tehetnénk? Neki még mi vagyunk a világ. Mi vagyunk a példa, a minta. Minden rezdülésünket érzi, leveszi és reagál rájuk. Főleg rám.

Azt mondják a szakemberek, egy gyerek hatéves koráig él szimbiózisban az édesanyjával, aztán leválik. Benedek nem vált le. Majomszeretettel csüngünk egymáson. Belőlem táplálkozik, érzem.

Imádok vele beszélgetni, imádom a világlátását, imádom a rendkívüli, fanyar humorát. Egész kicsi korától tudom, hogy más, mint az átlag. Persze mindenki ezt mondja a saját gyerekéről, de az enyém tényleg más. Sok neki a világ, nem érti. Nem érti, hogy lehet más rossz, hogy bánthatják egymást az emberek. Hogy bánthatják az apukáját, a szeretteit… Hiszen mi jók vagyunk. Jónak lenni nem nehéz. Ráadásul jónak lenni még jó érzés is.

Tizenkét éve egy szívdobbanásom sem volt anélkül, hogy ne gondoltam volna rá. Ott van a zsigereimben, a mozdulataimban, a nappalomban, az éjszakámban. Akkor is, ha nem vagyunk együtt, akkor is, ha épp „lepasszoltuk” a nagyszülőkhöz, mert egy kis „kettenidőre” vágyunk az apukájával.

Pedig én nem akartam anya lenni. Akkor még nem, amikor Benedek jött. De ő jönni akart. Borzasztóan féltem, úgy éreztem, soha nem leszek elég érett egy gyermekhez. Meg nem is érdekeltek a kicsik sosem igazán, ez van. Nem képzeltem el magam kamaszkoromban sem menyasszonyként, sem anyaként. Vagyis nem tudtam elképzelni. Ezért aztán nem is időztem a téma felett túl sokat.

Bármilyen furcsa, Gábor akart gyermeket kettőnk közül. Az esküvőnk után másfél évig sikerült húznom-halasztanom a dolgot, megbeszéltem a Jóistennel, legyen még türelmi idő. Ám a Jóistennek épp az a dolga, hogy az életre igent mondjon, sőt, menedzselje, így túl sokáig nem támogatta az én „feleség vagyok, de nem anya” című hóbortomat. 2005 elején mit volt mit tenni, „beadtam a derekam”. És onnantól kezdve, hogy megjelent a két piros csík a fehér kis téglán, megváltozott a világ. Én ott, abban a pillanatban anya lettem. Tudtam, hogy ki van odabent. Benedek. Ki más? Fel sem merült, hogy kislány is lehet. Pedig még hivatalos papírom sem volt arról, hogy egyáltalán van odabent valaki, de én tudtam. Már akkor ismertem. Már akkor tudtam, milyen lesz, és imádtam.

Anyafia_1

Ám a várandósságot nem mindig szerettem. Én a saját képzeteimben ugyanúgy éltem, mint előtte. A testképem nem követte a folyamatosan növekvő hasamat. Tudtam, óvtam, szerettem a kicsinyemet, de az, hogy minden héten híztam 2-3 kilót, baromi sok(k) volt. Mindig akkor döbbentem rá, mekkora is vagyok, ha elmentem egy kirakat előtt, s visszatükröződtem benne. Két ruhám volt, mint Ivy-nak a Csengetett, mylord?-ban: egy fehér, meg egy fekete. Nem foglalkoztam a külsőmmel, csak ettem, aludtam és olvastam, óvtam, védtem, akit kellett. Mégis azt hittem, a felkészülés csak a lelkemre rakódik… Hát nem. 22 kiló 8 hónap alatt… Ha nem kapok egy csúnya fertőzést, s Beni nem jön ki egy hónappal korábban, valószínűleg a leszakított sötétítő függönyben megyek szülni, meg Gábor 43-as papucsában, mert sem ruha, sem cipő nem passzolt volna már.

2005. november 15-én éjjel fél egykor megindultak a fájások… Milyen furcsa, az ember rögtön tudja, hogy ezek most fájások, pedig előtte sohasem tapasztalt ilyen intenzitású érzést. Berongyoltunk a kórházba. Hosszú ideig vajúdtam. Reggel már csak magam akartam lenni. A küzdelmemmel. Már zavart a férjem, a beszéd, a fény, a hangok. Minden. Már csak befelé figyeltem, s túl akartam lenni az egészen. Nem fájdalomra emlékszem, inkább egy olyan erős diszkomfort-érzésre, ami még az agytekervényeimet is szaggatta…

Aztán 2005. november 15-én délelőtt 10.15-kor Beni megkönyörült rajtam, s kibújt. Hogy aztán kilenc nap intenzív osztály, kezelések, vér és őrjítő aggodalom következzen, mígnem november 24-én hazamehettünk végre. Pont édesanyám születésnapján.

Majdnem 12 éve született egy gyermek, született egy anya és születtek nagymamák. Szorongó vagyok, túlféltő, túlaggódó, mindent olyan „túl” csináló. Édesanyám viszont tökéletes nagymama. Olyan, amilyen anya. Pedig biztosan ő is szorongó, túlféltő, túlaggódó volt, mikor mi voltunk gyerekek.

Én abban bízom, hogy a szeretetből nincsen „túl”. Se túl sok, se túl kevés. Abból pont annyi van, amennyi kell a boldogsághoz. S ha az nem "túl", hanem "pont", akkor éppen olyan anya vagyok, amilyennek lennem kell. 

Isten éltesse az én drága anyukámat és minden édesanyát!

(Igenélet)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél