Blog

Mikortól vagyunk öregek?

Gyermekkoromban mindig jót mosolyogtam a nagyszüleimen, akik hűvösebb estéken már kotorásztak a mellény után, mondván, fázik a hátuk. Hogy lehet a hátnak fázni? Kamaszként cikinek és avítt felfogásúnak találtam őket, mikor a legújabb haspólómhoz annyi hozzáfűznivalójuk volt: "Kint van a derekad, akarsz egy jó kis felfázást?" Az autóban sem húzhattuk le az ablakot, mert „rámegy a füledre a huzat, kislányom!”. És így tovább...

Úgy gondoltam, ha valaki állandóan csak azzal foglalkozik, miből milyen baja lehet, akkor bizony lesz is. Meg azt is gondoltam, hogy nem attól van idős korában az embernek egy csomó betegsége, mert idős, hanem mert korábban azt látta az ő felmenőitől is, hogy minden lépésnél jajgatnak, hogy bizonyos kor után már nem is igazi az élet, ha nem szed az ember ilyen-olyan gyógyszereket. Tehát egész egyszerűen arra kondicionálják magukat, hogy úgy létezzenek, mint mások, mint az elődeik, mint mindenki körülöttük a faluban. Gyerekként nem tudtam rájönni, mikor jött el a nagyszüleim, idősebb rokonaim életében az a pillanat, amikortól a reggeli lezárása egy marék pirula lett, meg a svédcsepp, meg a steril mull-lap meg a rendszeres vérnyomásmérés… Egyszer csak már így éltek. Ugyanolyan virgoncak, aktívak, vidámak és kedvesek voltak napközben, mint korábban, de ennek a gyógyszer-rituálénak meg kellett lennie. Sőt, ahogy bevezették a faluban is a vezetékes telefont, a készülék melletti A/4-esen a családtagok számai után közvetlenül a körorvos hatjegyűje következett például. Ilyen jelenségeken keresztül vettem észre az idő múlását.

Így visszagondolva, elég nevetséges idő múlásáról beszélnem, hiszen az egyik nagymamám 51 évesen halt bele egy csípőprotézis műtét utáni szövődménybe. 51 évesen ma egy nő a legszebb korban van. Az én Kati mamám pedig addigra idős asszony volt. Nem csak az én kamasz szememben, hanem egyébként is. Nehezen mozgó, túlsúlyos, idős néni, akit imádtam. És 13 éves koromban elvesztettem.

Ma pont 13 évvel vagyok fiatalabb, mint ő a halála idején. Semmiféle gyógyszert nem szedek, és ezt a szokásomat meg is szeretném tartani még jó ideig. 38 éves vagyok, a mai „konzervipar”, fitneszvilág és ilyen-olyan fiatalító kezelések korában szemtelenül fiatal. Jobb napjaimon nem nézek ki többnek 30-nál (talán csak egy kicsivel), de vannak olyan pillanataim is, amikor több időt kell eltöltenem a tükör előtt ahhoz, hogy vállalható arccal mehessek emberek közé. Ez van. Az éveim száma soha nem izgatott, mert én is úgy hiszem, az ember annyi idős, amennyinek érzi magát. Ha felborul a lelki PH-értékem, akkor a 80-hoz közelítek, ha rendben vagyok, ha harmónia van bennem és körülöttem, akkor alig vagyok több 25-nél.

Azt azonban észrevettem, hogy hűvösebb estéken már fázik a hátam… :)

(Igenélet)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél