Blog

A szorongást az anyatejjel szívjuk magunkba

Benedek rendszeresen úgy köszön el tőlem reggelente, hogy pontosan a megbeszélt időpontra érjek ám oda a suliba érte, mert ha kések, olybá veszi, valami baj történt velem. A minap 13 perccel később parkoltam le a fiam által vártnál, már hívtak is az iskola titkárságáról, merre vagyok, mert Gyermek aggódik. Hiába mondom neki, vigye magával a telefonját, hogy tudjak jelezni, ha valami mégis közbejön, erre nem hajlandó. Így a délutánok kettős stresszben telnek: én idegeskedek, s igyekszem úgy elindulni a munkahelyemről a másik kerületben lévő suliba, hogy még egy váratlan esemény – elterelés, dugó – se akassza meg az időtervet, Beni pedig azért szorong, vajon minden rendben van-e velem…

Valamelyik nap pakolásztam az erkélyen, s a következő párbeszédre lettem figyelmes a szomszéd kertből:

- Anya! Anyaaaaaa! – az öt év körüli kisfiú a tuják között játszik, kiáltásaira nem jön válasz.

Kicsit később, hangosabban és kétségbeesettebben újra rákezdi:

- Anyaaaaaa! Anyaaaa, gyereeee máááár!

- Mi van, Kicsim, miért kiabálsz? – válaszol a házból az édesanyja.

- Jaj, nem szólsz, hiába kiabálok? Azt hittem, meghaltál.

A szomszéd fiúcska sem arra gondol, hogy az anyukája talán a wc-n ül, vagy folyatja a vizet, vagy telefonál, ezért nem hallja őt, hanem arra, hogy meghalt.

A gyerekeink bizony nem csak a szokásainkat, a viselkedésünket másolják, hanem a rezgéseinket is leveszik. Minden helyzetben. És milyen rezgéseink vannak a mai világban? Negatívok. A félelem, a rettegés, a szorongás uralja a mindennapjainkat. Ahogy ezt a cikket írom, szorongok. Annyira a lényem része lett az érzés, hogy már nem is tudom pontosan, mitől is tartok. Csak azt érzem, hogy a gyomorgombóc ugyanolyan szervemmé vált, mint a kezem vagy a lábam.

Félünk egymástól, félünk a hatalomtól, a hatóságoktól, a kiszolgáltatottságtól, a létbizonytalanságtól. Stresszelünk az elvégzendő munka, a határidők, a befizetendők, az elintézendők miatt. Idegeskedünk mások véleménye, mások otrombasága, butasága miatt. Az egész életünk egy nagy félelemfelhő. Csoda, hogy az utódaink ebbe nőnek bele?  

Meg akarunk felelni. Mindig, mindenkinek. Magunknak, a főnökeinknek, a kollégáinknak, a társunknak. Igyekszünk jó állampolgárok, jó munkásemberek lenni, minél kisebb feltűnést kelteni, csendben, méltósággal, tisztességgel és alapossággal végezni a dolgunkat.

Közben a világ egyre ijesztőbb, egyre gyorsabb, az új és új kihívásokkal lassan képtelenek vagyunk lépést tartani, ezért frusztráltak és bizonytalanok vagyunk minden élethelyzetben.

Hogyan is tudnánk magabiztos és boldog gyerekeket nevelni, amikor a szánk biztatja, bátorítja őket, a szívünk arra vágyik, hogy nekik más, jobb legyen, de az auránk, az energiáink leleplezik valódi érzéseinket?

Nagyon nehéz ez. Mert úgy kellene felkészítenünk csemetéinket a nagybetűs életre, hogy közben próbáljuk őket izolálni minden rossztól. Próbálunk helyettük is csatát vívni, helytállni, hogy nekik ne kelljen a fenevaddal megbirkózni, amit úgy hívnak: valóság.

Az utóbbi években igyekszem mindent pozitívan szemlélni. Mindenben meglátni a jót is, hálát adni mindenért, amim van, de bevallom, ezzel a kérdéssel nem tudok mit kezdeni. Mert ehhez nem tudok innovatívan hozzáállni, hisz az optimista szemléletem sem űzi el a bennem ragadt félelmeket. Még akkor sem, ha tudom, ezt a gyermekem is átveszi és magába építi. Szorongok attól, hogy szorongok. Egy magyar származású svéd kutató, Georg Klein azt mondta, a kreatív embereket gyakran a szorongás hajtja. Megpróbálok előnyt kovácsolni ebből. Vajon sikerül?

(Igenélet)

(Fotó: unsplash.com/Xavier Mouton Photographie)

@vonakriszta

Kövess az Instagramon

Hírlevél